ma majdem sikerült ismét 12 órát a munkahelyen töltenem. azzal a különbséggel, hogy a mai nap még a tegnapinál is sokkalta megeröltetöbb volt. ma volt ugyanis annak a napja, amikor felelösséget kellett felvállalnom egy munkááert, amelyet annak rendje módja szerint jól elbaltáztam. nem igazán a felelösségvállalással van volt a gondom, sokkal inkább annak mikéntjével és azzal, hogy én sem vagyok tökéletes és csinálok hibákat. ez alkalommal nem is kicsiket – mindezt úgy, hogy sikerült hónapokon keresztül húznom-halasztanom egy ügyet, amely most aztán végérvényesen elég kellemetlenül végzödött. ez pont velem történt meg, aki mindig és minden körülmények között igyekszem 100%-ot és még sokkal többet hozni. hozhatnék fel mindenféle mentségeket, hogy miért történt úgy ahogy és ki mindenki tehetett volna még annak érdekében, hogy ne ilyen módon végzödjön az egész, meg hogyaz általános túlterheltség miatt lett így, ahogy, és a többi… de az igazság az, hogy én nem törödtem a dologgal eleget ill. nem akkor, amikor, és nem úgy, hogy idöben lettem volna. legbelül tudtam, hogy ezt az egészet csak vacakul lehet megoldani, ha egyáltalán meg lehet. de nem lehetett, legalábbis én nem tudtam. sem idöben, sem tartalmilag helyesen. kérdeznem nem volt kitöl vagy talán nem is akartam, hogy legyen. azt hittem, valahogy csak megoldom majd – ahogy a munkám 95%-át simán megoldom vagy legalábbis elöbb-utóbb. talán azt hittem, hogy én majdnem tökéletes vagyok. legalábbis az irodai énem. ami mindig olyan jó érzéssel töltött el föleg néhány kollégával szemben, hiszen én látszatra mindig minden szituációt uralok, gond nélkül döntök, csinálom, amit kell.
aztán ma megkaptam, hogy mennyire nem professzionálisan csinálom a dolgom. ez kemény volt. akkor is, ha hónapok óta tudtam vagy legalábbis sejtettem, hogy így végzödik majd. mondjuk még egy fél éve kicsit orrigálhattam volna az irányt. de már akkor sem tettem. már akkor is féltem, mi les, ha nem sikerül. utólag látom, amit akkor még nem. ha akkor megcsinálom rendesen, nem lennék ma ilyen helyzetben. lehet, hogy minden perspektíva kérdése? lehet, hogy ez az eset a határaimat mutatja meg? lehet, hogy majd egyszer úgy fogom értékelni, hogy ez a tapasztalat is hasznos volt – visszafelétekintve? mindenesetre most elég rosszul érzem magam a börömben. miért olyen nehéz belátni, hogy még én sem vagyok tökéletes? az egy másik kérdés, hogy vajon jó lenne-e, ha az lennék?
ilyen gondolatokkal eltelt nap után ma jól esett este nyolckor spagettit fözni, paradicsomszószt rotyogtatni, parmezánt reszelni – lassan átállni “itthon-móduszba”. ez tényleg a legeslegegyszerübb tésztareceptem. egy pillanatig sem kell gondolkozni, mikor mi kerül hova: mialatt a spagetti megfö, felfözök egy dobozos paradicsomkonzervet (sózom, borsozom, chilizem, oregánóval megszórom), amihez a végén 2 percre 10 dkg északitengeri rákot adok. a tányéron meghintem parmezánnal és bazsalikommal.
az egyetlen nehézséget a macskák jelentik: abban a pillanatban, amikor felbontom a rákot (ill. annak müanyag csomagolását), megjelenik két halálraéheztetett macska a konyhában. még akkor is, ha eddig a percig jóllakottan a lakás legesleghátsóbb részén békésen aludtak. ilyenkor nem marad más választásom mint megosztani velük a rák-adagot. mondjuk, ha rajtuk múlna, azzal is egyetértenének, hogy mi együk a paradicsomos spagettit, ök pedig a teljes rák-adagot.
szóval, ha nem lelkiismeretfurdalással szeretném tálalni magunknak a rákos spagettit, felesben oszozunk. a macskák pedig örülnek, hogy nem hiába nyávogtak és mefogadják magukban, hogy legközelebb is résen lesznek, mert megéri…
MUROK MARCI 