konyhai katasztrófák: kacsamell camparival – küchen-katastrophen: entenbrust mit campari

nem írtam még a német konyha kedvencéröl, a hús-szósz-krumpli triumvirátusáról. a krumplit jobb helyeken  vagy ízlés szerint kiváltja a krumpligombóc. nálam speciál nem váltja ki, egyszer próbálkoztam tavaly karácsonykor házilagos elkészítésével. olyan is lett, mintha valaki életében elöször készít pl. nokedlit. nem az igazi. finoman szólva. azóta megbékéltem és már nem is akarom megtanulni készítését. úgyis csak egyszer egy évben eszünk. arra meg jó a félkész is. az a bizonyos ötbetüs m-mel kezdödik, aggi-ra végzödik, 10 percet kell hideg vízben áztatni, majd egy percig forralni, 10-15 percig alacsony fokon készre fözni. aztán már csak a fözözacskóból kiügyetlenkedni a kész gombócokat. igazi kétbalkezeseknek készült az egyetlen kihívás a zacskó felbontása, harmadfokú égési sérülések nélkül. 

a kacsa persze karácsonykor elképzelhetetlen vöröskáposzta nélkül. ciki,  de töredelmesen bevallom ebböl is félkész üvegeset veszek. tavaly ugyan frissen készítettem, de öszintén szólva egyszer egy évben simán meg lehet enni az üvegeset is. az eredmény nekem nem állt összhangban a bele fektetett munkával. persze lehet, hogy azért, mert egyszer egy évben ugye… na ebböl nem lesz komoly tapasztalat….

amit évek óta saját magam készítek az a narancsos kacsamell egy kedves barátom receptje alapján. mindig bejön, nagy sikere van és egyenesen lehetetlen elrontani. mondjuk ezéven nekem sikerült. igaz magamra vethetek: újítani akartam. hetekkel ezelött olvastam egy camparis kacsamellröl – azóta ki sem ment a fejemböl. gondoltam milyen meglepetés lesz. az is lett, mert olyan keserü volt a szósz mint a bün. nem segítette sem a forralás, sem a tejszín, sem a méz. mondjuk a színe jó lett. mármint a szósznak. mert a kacsamell sem volt akkorra kész, amikorra rózsaszínen kellett volna díszelegnie a krumpligombócos-vörös-káposztás tányéron. hagyta magát még 10 percet süttetni. mr. nokedli nagyot alakított: bátran belapátolta, egy panaszt szót sem ejtett, csak másnap jegyezte meg óvatoosan, hogy föztem már jobbat is. de azért a maradék kacsamellnek nagyon örül, ha majd holnap salátával kapja…

ich habe noch nie über das lieblingsessen der deutschen geschrieben: fleisch mit soße und kartoffeln. oft sogar mit kartoffelklößen/ -knödel.ich muss zugeben: einmal habe ich es versucht, die knödel selbst zu zubereiten. mein versuch ist kläglich gescheitert. seither habe ich den ehrgeiz aufgegeben, sie selber zu machen. einmal im jahr tun das auch die halbfertigen knödel mit dem zauberwort beginnend mit m und endend aug aggi. zu weihnachten gibt es zu ente natürlich auch noch derobligatorische rotkohl. scahnde über mich: ich greife da auch das halbfertig-produkt zurück. im letzten jahr habe ich den rotkohl zwar selbst gemacht, aber so wahnsinnige qualitative unterschiede sind mir dabei nicht aufgefallen. wie denn auch. einmal im jahr sowas zu machen…. da sammelt man doch  keine erfahrung…   

die entenbrust hingegen war seit jahren selbst gemacht. nach einem rezept eines lieben freundes gelang es immer sehr gut, ganz ohne stress, dafür mit viel freude am erfolg. nicht so in diesem jahr, die entenbrust war noch lange nicht fertig, als sie eigentlich schon längst hätte fertig sein sollen. sie brauchte noch etwa zehn minuten, als die knödel und der rotkraut schon ungeduldig und frierend auf sie gewartet haben. und die soße! nach jahren habe ich was neues ausprobieren wollen, da ich vor wochen über eine “campari-ente” gelesen habe. das war der reine horror: die soße wollte trotz eine recht lange kochzeit, sahne und honig weiterhin bitter bleiben. statt eine süßliche, zur ente passende, geschmacksnote anzunehmen. mr. nokedli hat es zum glück sportlich genommen und tat so, als wenn alles so ganz gut in ordnung wäre. erst am nächsten tag meinte er am rande, dass ich schon mal viel besser  gekocht habe. und dass er sich auf einen salat mit der restlichen entenbrust sehr freuen würde…